Szegedi Ferencesek

 
  • Increase font size
  • Default font size
  • Decrease font size
Honlap Újdonságok fr. Kálmán Peregrin: A hét ferences vértanú első emlékezete

fr. Kálmán Peregrin: A hét ferences vértanú első emlékezete

Email Nyomtat PDF


 

 

Tíz év után is jól emlékszem arra a délutánra, amikor P. Károlyi Bernát unokahúga – a szovjet munkatáborokat is megjárt – Bende Jánosné becsöngetett a pasaréti rendházba, és nagybátyja meghurcolásáról kezdett beszélni. Kérdőre vont bennünket, mit tudunk ferences rokonáról, őrizzük-e az emlékét? E találkozás után néhányan megkérdeztük idősebb rendtársainkat, mi igaz azokból a történetekből, amelyek provinciánkban szóbeszédként élnek Károlyi Bernát és több meghurcolt rendtag vértanúságáról. Ezt követte a historia domusok fellapozása, a megmaradt perek, levéltári anyagok tanulmányozása és az a felfedezés, hogy a helyi egyházközségekben hét ferences papról is úgy tartják: hitükért haltak meg, csak a plébániákon nem gondoltak arra vagy tudtak arról, miként lehetne megkezdeni boldoggá avatási eljárásukat.1 Az is megdöbbentő tapasztalat volt, hogy az írott egyházi források, a kommunista diktatúra iratanyaga, valamint az élő emlékezet az alapvető vonásokban egységes képet mutattak: a 7 ferences szerzetest, akiknek boldoggá avatását rendtartományunk immár kezdeményezni fogja, 1944 és 1954 között egyházuk, embertársaik iránti hűségük miatt végezték ki, vagy adták halálra a rendszer börtöneiben.

 

 

De kikről is van itt szó? Körösztös Krizosztom (1900–1944), Kovács Kristóf (1914–1944), Hajnal Zénó (1900–1945), Kiss Szaléz (1904–1946), Lukács Pelbárt (1916–1948), Kriszten Rafael (1899–1952) és Károlyi Bernát (1892–1954).2 Már a felsorolás is beszédes: a legfiatalabb harminc, a legidősebb hatvankét éves. Hárman a partizáncsapatok, négyen pedig a kiépülő szovjet-típusú hatalmi rendszer áldozatai lettek. Mártírhaláluk ideje arra a tíz évre esik, amikor a Magyarországot lerohanó, majd rabigába hajtó csapatok és rendszerek számára az élet nem volt érték. Amikor a kommunista rezsim még nem ismerte fel, hogy a „vértanúk vére az egyház magvetése”.3 Szemben a Kádár-rendszerrel, amely már világosan látta: a vidámbarakk adminisztratív diktatúrája sokkal károsabb az egyházra, hiszen abban a jó és a rossz, az engedmények és megszorítások határvonalainak tologatásával mindenrelativizálható volt: „nem csinálunk magukból vértanúkat” – olvashatjuk több megkínzott rab visszaemlékezésében –, de olykor még a legnagyobb áldozatokat is korrumpálták.

A felsorolt személyek tisztelete, és mindazon áldozatok felkutatása, akik ebben az időben életüket vagy szabadságukat adták oda az egyházért, ezen a ponton a későbbi évtizedek eseményeinek értelmezése szempontjából is jelentőssé válik. Az ő életsorsuk mutat rá a Kádár-rendszer hazugságaira, hiszen az 1956 utáni adminisztratív diktatúrát éppen azok mozgatták, akik néhány évvel korábban a kivégzéseket parancsba adták, vagy cinkosként elfogadták.

 

 

Ugyanakkorha az egyháztörténet nagy korfordulóit vizsgáljuk, hamar érzékelhetővé válik, hogy a vértanúk példája messze túlmutat korukon. A krízisek, átalakulások idején gyakran az ő áldozatvállalásuk segítette hozzá az egyházat az új „szenttípus” kibontakoztatásához. Csak felsorolásszerűen említek néhány példát. Egyiptomban a vértanú eszmény lett a szerzetesség, a fehérvértanúság kialakulásának termőtalaja.4Páduai Szent Antal a marokkói vértanúk koporsójának hazaszállításakor határozta el, hogy ferences lesz, és újult meg általa a teológus-lelkipásztor eszmény egybekapcsolása.5 A barokk kor vér­tanúkultuszában az ereklyetisztelet-központúság a Krisztushoz és a katolikus egyházhoz való hűség vizuális ösztönzője volt, miként eztNéri Szent Fülöp példáján is látjuk, aki a katakombákat járva lett papként a szegény ifjúság atyjává.6

A különböző korok példái jól szemléltetik a vértanúk tiszteletének jelentőségét. Azt, amit az egyház kezdettől fogva ünnepel bennük, és ami minden korfordulón az új típusú életszentség forrása volt: a hit és az embertársak iránti szeretet győzelme a belénk írt életösztön felett. Ennek prófétai megjelenítői a vértanúk, akiknek odaadása a szerzetesi, papi élet, a házasság, a testvéri szeretet küzdelmeiben erőt ad a hűségre, kitartásra, és leleményességre ösztönöz az „eredetiség” feltalálásában. Feltehetőleg az életszentség mai „típusának”, „kifejezésformájának” keresése azért (is) vajúdik annyira, mert miközben a 20. század a vértanúk százada volt,7 korunk egyháza keveset beszél a vértanúeszményről, gondolkodásunkból és életeszményünkből hiányzik ennek a prófétai képnek a jelenvalósága. Elfeledkezünk arról, hogy az egyház a multikulturális közegben a „leghatásosabban” mindig a karitásszal és a vértanúkkal misszionált!8 E különös feledékenység és bénultság orvoslására azonban mi, magyarok is találhatnánk egy-egy embert – az ország szinte minden nagyobb régiójában –, aki a Salus Mundi nyomában, életét adta testvéreiért, hivatásáért.9 A vértanú: püspök, pap, szerzetes, családapa vagy családanya, a tisztaságát védő fiatal példája, kellő jelentőségű tisztelete – feltehetőleg – ma is új oldalát bontakoztatná ki ezeknek az életállapotoknak, inspirációt adna a jelen kor életszentségre-törekvésének. Ezért emlékük felkutatása nem csupán történeti, hanem pasztorális jelentőségű (lét)kérdés„Ezt az örökséget nem tékozolhatjuk el, hanem a hálaadás örökös kötelességével és követésük megújított szándékával tovább kell adni azt.”10

 

 

A hét ferences mártír életútjának felidézése előtt érdemes szemügyre vennünk a magyarországi ferencesség 20. századi helyzetét. A Szűz Máriáról nevezett Ferences Rendtartomány a trianoni békeszerződés következtében rendi központját (Pozsony) és valamennyi növendékházát (kisszeminárium, novíciát, teológia) elveszítette, így a két világháború között a kolostorok és templomok valamint az amerikai lelkipásztorkodás mellett ezeknek az intézményeknek az „újjáalapításával” volt elfoglalva. Ennek gyümölcse lett például az Esztergomi Ferences Gimnázium vagy a szombathelyi teológiai főiskola. A mariánus provincia missziókba is küldött testvéreket, a háború során pedig több frontvonalmenti kolostor volt menedékhely (például Nagyatád, Pest), és sérült meg súlyosan a harcok következtében (például Segesd). A Mariána Provincia tagjai ebben az időben főként helyi szintű, hitéleti tevékenységet folytattak, ezért a politikai átalakulás folyamatában nem szenvedtek olyan súlyos csapásokat, mint amit később, a szerzetesrendek feloszlatása jelentett számukra.11

A Kapisztrán Szent Jánosról nevezett Rendtartomány bár több kolostorát elveszítette az I. világháború után, központi intézményei azonban az országhatáron belül maradtak. A provincia tagjai a húszas évek végétől kezdődően a hagyományos lelkipásztori munka kereteit új tartalommal gazdagították: játszóterek, kultúrházak építése, a búcsújárás és zarándokhelyek megújítása, ökumenikus folyóirat létesítése, a népmissziók, a missziósmozgalom és a kínai misszió indítása fémjelzi ezt a korszakot. Emellett az elcsatolt területek visszakerülésekor szinte azonnal új kolostorokat létesített a rendtartomány például Kassán, Újvidéken. A második világháború idején aktívan részt vett a zsidómentésben (például Kecskemét, Magyar Szentföld), a Margit körúti rendházban bujdosott néhány napig Göncz Árpád is. A kolostorok jelentős része szociális és közigazgatási központ, valódi menedékhely volt a front idején, a kialakuló kommunista rezsim pedig már az első leszámolások alkalmával ki akarta iktatni azokat, akik a provincia tagjai közül a társadalmi életre jelentősebb hatással voltak (példáulZadravecz István püspök, Károlyi Bernát, Faddy Othmár). 1944–1950 között a rendtartomány tagjai közül tizenhét személyt hurcoltak el.12

A két provinciának feltehetőleg ez a különböző mozgástere a magyarázat arra, hogy a hét mártír között miért tartozott hat a kapisztránus, egy – Hajnal Zénó – pedig amariánus rendtartományhoz.13

 

 

A déli országterületek 1942-es visszacsatolása után a kapisztránus rendtartomány vezetése szinte azonnal elfogadta a felkérést, hogy a betelepített magyar lakosság lelkipásztori ellátása végett rendházat alapítson Újvidéken. A letelepedő ferenceseknek – miközben két év alatt megszervezték a környék katolikusainak szolgálatát (hitoktatás, népmisszió) –, már 1944 őszén szembe kellett nézniük a szerb partizáncsapatok előretörésével.14 A partizánok számára – a Balkán ismert történelmi előzményei miatt – a katolikus egyház az egyik legnagyobb ellenség volt.

Az újvidéki kolostor házfőnöke a korábban az amerikai magyarság körében működő, majd Don-kanyart is megjárt Körösztös Krizosztom volt, akit 35 éves kora ellenére és meggyötört kinézete miatt csak „öregbarátnak” hívtak. A veszélyt látva többször felajánlották neki a hazatelepülést, ő azonban az utolsó pillanatban is azt mondta: „Amíg hívek jönnek a templomba, a pap nem hagyhatja el a rábízottakat!” A szerb csapatok 1944. október 23-án, Kapisztrán Szent János ünnepén értek Újvidék közelébe. A partizánok a város elfoglalása után összegyűjtötték a férfiakat, de az „öregbarátnak” még ők is felajánlották a menekülést. Krizosztom atya csak akkor élt volna ezzel, ha rendtársait is elengedik, erre azonban már nem volt lehetőség. Barakkba hajtották őket, ahol napokon át a híveket gyóntatták, vigasztalták. Október 27-én reggel Krizosztom atyát több férfival együtt egy szomszéd barakkba terelték át azzal, hogy majd a nap folyamán hazaengedik őket. Másnap, 1944. október 28-án este 8 és 9 óra között katonazene mellett verték agyon az embereket. A foglyokat hármasával összekötözve futásra kényszerítették, s közben puskatussal, zeneszó mellett ütötték. Mindenki azt mondta, az „öreg” ferences papot is agyonverték.

Úgy látjuk, Krizosztom atya helyben maradásával tudatosan vállalta a vértanúságot, a pásztori hűség következményét. A Bosznia Hercegovina-i Široki Brijegben néhány hónappal később, ugyancsak partizánok által megölt 34 ferences párhuzamos esete15pedig megerősíti álláspontunkat, hogy Körösztös Krizosztom halála nem csupán és elsősorban a nemzetiségi konfliktus, hanem az egyház elleni gyűlölet következménye volt.

Az újvidéki rendház másik vértanúja Kovács Kristóf atya, aki 1944-ben arra kérte provinciálisát, hogy Újvidékre mehessen, mégpedig azzal az indokkal, hogy vértanú akar lenni Krisztusért. Őt is 1944. október 26-án tartóztatták le. A tanúk elmondása szerint Kristóf atya, amikor csak tehette, a rabok között járkált, beszélgetett velük, ezért itt is mindenki becsülte emberségességért. November 1-jén rendtársával, P. Kamarás Mihállyal és más rabokkal Pétervárad felé hajtották. Napközben meneteltek, éjszaka pedig gyóntattak, mert a hívek a halálveszélyt látva sokszor hosszú évtizedek után is rendezni akarták életüket. November 2-án folytatniuk kellett a menetelést. A papokat különös kegyetlenséggel bántalmazták. A katonák a továbbvonulások alkalmával „popovi napred szólítással tudatosan kiemelték őket a tömegből. Lelkipásztori jelenlétüket a fasiszták szolgálatának minősítették. Kristóf és Mihály atyát fegyvert hordozva kényszerítették futásra, Kristófot vasvesszővel, puskával ütötték, puskatussal hátba szúrták. Homloka a vasvessző ütéseitől fölrepedt, a verésektől nem tudott menni. Társai segítették, de elájult. Utolsó szavai ezek voltak: „Sic debuit esse!”A katonák teherautóra dobták, és Indijja község határában lelőtték.16

 

 

Nagyatád a II. világháború utolsó szakaszában, 1945 márciusában a nemzeti szocialista és a szovjet csapatok ütközőzónájába került.17 A front közeledtével a katonaság felszólította a lakosságot, hogy hagyja el a települést. Ekkor Hajnal Zénó, ferences házfőnök állt az élükre, az ő vezetésével vonultak ki az emberek Nagyatádról, hogy megmentsék életüket. Gyékényes felé indultak, amelynek határában a bolgár és a német csapatok kerültek egymással szembe, 1945 nagyhetében. Április 1-jén, húsvétvasárnap a bolgár katonák házról házra foglalták el a falut. Elértek a plébániához, ahonnan kiparancsolták Martincsevics Pál plébánost és a nála meghúzódó Hajnal Zénót is. A lakosságot menetbe állították. A menetelés során megjelent egy lovas bolgár katona, aki elhaladt mellettük, de meglátva a két – habitust, reverendát – viselő papot, visszafordult, kiszólította őket a tömegből, majd pisztolyt rántott. Először MartincsevicsPált, azután P. Hajnal Zénót lőtte le, amikor pedig összerogytak, további lövéssorozatot adott rájuk. Csak ők haltak meg.18

Az emberek melletti kitartás itt ismét a vértanúság vállalását jelentette, az egyházi ruhát viselők szisztematikus kivégzése pedig nyilvánvaló bizonyítéka az egyház iránti gyűlöletnek. A hét rendtag közül egyedül Zénó atya nyughelye ismert.

 

 

A szovjet mintára szerveződő szocialista vezetés már 1945-ben megkezdte azoknak a személyeknek a likvidálását, akik akadályt jelentettek e totalitárius rendszer kiépítésében. Ennek egyik elsődleges célpontja a katolikus egyház volt. Mivel a ferencesek a világháború idején tanúsított hősies helytállásuk miatt nagy tekintélyre tettek szert, lelkipásztori működésük és társadalmi jelenlétük súlya is megnövekedett, az új diktatúrával azonnal szemben találták magukat.

Kiiktatásuknak leghatásosabb eszköze a koncepciós perek gyártása volt. Ezek egy séma szerint szerveződtek: egy általános problémát – például az erőszakoskodó szovjet katonák meggyilkolását – és egy politikai célt – például egy szervezetnek a felszámolását, megtörését – valamelyik egyházi személy állítólagos felbujtó tevékeny­ségén keresztül összekapcsolták.

Így történt Gyöngyösön is, ahol P. Kiss Szaléz – korábbi amerikai és debreceni lelkipásztori szolgálat után – 1944-től volt klerikusmagiszter. A II. világháború idején felkereste a provincia azon kolostorait, ahol végigvonult a szovjet front, és részletes jelentést küldött a rendházak állapotáról a tartományfőnöknek. A gyöngyösi növendékházban az ő vezetésével élték meg a szovjet csapatok bevonulását, az erőszakoskodó katonák elől asszonyokat menekítettek, a rendház középkortól működő könyvtárát is megóvta. 1945-ben megszervezte Gyöngyösön a Keresztény Demokratikus Ifjúsági Munkaközösséget, amely a város fiatalságát fogta egybe, de ez gyöngítette a kommunista szervezkedések erejét. P. Kiss Szalézt 1946. április 28-án tartóztatták le, azzal a váddal, hogy vezetője volt szovjet katonák meggyilko­lásának és egy fegyveres összeesküvésnek.19 A vallomás jegyzőkönyve szerint Szaléz atya előre megígérte, feloldozza a diákokat, ha elkövetik a gyilkosságot, illetve beszámolt arról is, mit gyóntak neki vádlotttársai. A per jogi vizsgálata bebizonyította, hogy a tanúvallomás jelentős része nem Szaléz atyától származik, hanem kom­munista szlogenekből és vádakból lett összerakva az egyház hitelének, a gyónás szentségének lejáratása végett. Hiányzik az ilyenkor szokásos minden lapra kiterjedő aláírás, az csak a vallomás utolsó oldalán, ott sem a szöveg lezárásánál, hanem a lap alján található. Így valószínűsíthető, hogy egy üres lapot írattak vele alá, amit a jegyzőkönyvhöz csatoltak.20 P. Kiss Szaléz társai közül többen kiszabadultak a fogságból. Vallomásuk szerint papjukat felismerhetetlenségig verték, de ő a gyónási titkot nem árulta el, a szembesítéskor pedig kijelentette, a jegyzőkönyvet a kínzásokban kikészülve írta alá, abból semmi sem igaz. A tárgyalást magyarul nem tudó szovjet katonák, megfelelő tolmács hiányában vezették le. P. Kiss Szalézt 1946. december 10-én a szovjet hadbíróság ítélete alapján végezték ki Sopronkőhidán. A szovjet hatóságok 1993. május 25-én rehabilitálták.21Provinciánkban halálhíre óta a gyónási titok vértanújaként tisztelték.

A per koncepciós jellege és a gyónás szentségének központi kipellengérezése mutatja a tudatos egyházellenességet, Szaléz atya szenvedésvállalása pedig a hit tisztaságáért hozott áldozatot.

A II. világháború után a kommunista hatalom fokozott támadást indított a hatvani vasutas lakosság ellen, akiknek lelkipásztorai a ferencesek voltak. E meghurcolás részeként a 1945–50 között a hatvani kolostor szinte valamennyi tagját börtönbüntetés vagy valamilyen más diktatórikus eszköz segítségével távolítottak el a városból.

Közéjük tartozott P. Lukács Pelbárt, akit 1946 májusának első napjaiban tartóztatatott le az államrendőrség. Ügyét a Kiss Szaléz perhez csatolták, amit így sikerült regionális esetté emelni. A vád szerint P. Pelbárt volt az összekötő Hatvan és Gyöngyös városa között a szovjetellenes szervezkedésben, és tudott a gyöngyösi katonagyilkosság előkészületeiről. A jogi vizsgálat ugyancsak bebizonyította, hogy az ő tanúvallomása is a kommunista szervek által írt szöveg, számtalan ellentmondással.22 Jó példa erre, hogy P. Pelbárt arra hivatkozik: a gyilkos feloldozására P. Szaléznak felsőbb egyházi vezetőtől kellett engedélyt kapnia, mivel pap nem oldozhat fel ilyen vétket. Ez a szabály általánosságban valóban igaz, de a szerzetesrendeknek privilégiumuk volt a püspöknek fenntartott bűnök feloldozására,23 amely lehetőséget minden rendtag ismerte és élt is vele. Így a gyanúsított magától nem mondhatott ilyet, tehát ezt az állítást a per írója csak egy másik perből vehette át, vagy az egyházjog kivételeit kellően nem ismerő személy koholmánya lehet.

A magyar hatóságok Pelbárt atyát is átadták a szovjet ítélőbíróságnak, és perét ugyanolyan jogellenes körülmények között tárgyal­ták, mint P. Szalézét. Bizonyos források szerint a fogdában cellatársai lefüleltek maguk között egy besúgót, akit tettéért rabtársai meg akartak ölni, életét Pelbárt atya mentette meg.24 Rendtársunkat 10 év kényszermunkára ítélték, a Szovjetunióba, Finn-Karéliába hurcolták. Gyomorbeteg volt, ami szervezetét a láger körülményei között még tovább gyengítette. Rabtársai szerint embertelen kínok között halt meg gégerákban, 1948. április 18-án. A szovjet hatóság 1993. má­jus 25-én rehabilitálta.25 Provinciánkban halálhíre óta vértanúként tisztelték, hiszen tudatosan fogadta el hatvani dispozícióját, és perének koncepciós, egyházellenes motívumai is nyilvánvalók.

Ugyancsak Hatvanból hurcolták el 1950-ben P. Kriszten Rafaelt, akinek korábbi működési területei közül érdemes kiemelni a Budapest Margit körúti rendházban 1941–1946 között eltöltött éveit. Házfőnök-plébánosként a zsidóüldözés idején – a menekítés érdekében – megszervezte az üldözöttek átvételét a katolikus egyházba, és sebesülten is több száz kilométeres útra indult – gyalogosan –, hogy a nunciatúrán kapott menleveleket a címzettekhez juttassa. Az általa vitt iratok segítségével egy teljes vasúti vagont fordítottak vissza, és így az odazsúfolt emberek megszabadultak a haláltól.26 A II. világháború végeztével megnyitotta a kolostor konyháját, és hosszú időn keresztül étkeztette a környék nyomorgóit. 1949 augusztusában, már betegen kerül Hatvanba, házfőnökként egyik üldözött rendtársát bújtatja. 1950. június 19-én, a szerzetesrendek elhurcolásának idején teherautók álltak meg a hatvani rendház előtt, piarista szerzeteseket és szalvátor nővéreket deportáltak a kolostorba. A lakosságot azonban fellázította a kommunista rendőrség, azt híresztelve, hogy a ferenceseket akarják elvinni. Ekkor az emberek a templom elé vonultak, a rendőrség pedig felszólította a házfőnököt, P. Rafaelt, hogy oszlassa fel a tömeget. Nem sikerült. Az éjszakai órákban a politikai rendőrség brutális módon feloszlatta a tüntetést, a kolostor lakóit és az odahurcolt szerzeteseket pedig véresre verte. A négy ferences atyát az Andrássy út hírhedt gyűjtőhelyére szállították.27

A vallomásokról ebben az esetben is kimutatható, hogy a politikai rendőrség koncepciójának szüleményei, nem a vádlottak szavai, számos ellentmondást tartalmaznak.28 Rafael atyát – a demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedés címén – 1951. május 26-án jogerősen is életfogytiglani börtönre ítélték, azokat a családokat pedig, akiket likvidálni akartak a városból – többségük ott sem volt a tüntetésen – kényszermunkatáborokba hurcolták.

P. Rafael elhurcolása része volt az egyház megfélemlítésének, mert ebben az időben kezdődtek a kommunista állam és a magyar püspöki kar közötti tárgyalások. Ezt a folyamatot a szerzetesek elhurcolásával és a hatvani ferencesek bebörtönzésével akarta a politikai rendőrség befolyásolni.

P. Kriszten Rafael tudta, hogy Hatvanban szinte valamennyi elődjét letartóztatták, így a helyezés elfogadása számára a meghurcolással való tudatos szembenézést jelentette 1949 augusztusában. A börtönemlékek között megőrizték azt a történetet, miszerint egy téli napon kabátban, ing nélkül szállították át egyik börtönből a másikba. Amikor az őr meglátta a teherautóról leszálló, ingnélküli rabot, így szólt: „Te, pucér Krisztus, hol hagytad az ingedet.” Rafael atya 1952. szeptember 15-én halt meg a börtön embertelen körülményei között. 2000 februárjában a budapesti bíróság ítéletét semmisnek mondta.

1954-ben, ugyancsak börtönben halt meg P. Károlyi Bernát, aki 1929 és 1938 között a Kapisztrán Szent Jánosról nevezett Ferences Rendtartomány kínai missziójának alapító vezetője, 1936-tól az apostoli delegátus helyettese volt Paokingkörnyékén. Missziós tevékenysége során az elhagyott, magatehetetlen betegeket ápolta, árvaházat alapított azoknak a lányoknak, akiket a családok kitettek otthonukból. Iskolát, orvosi rendelőt létesített, letelepítette a Szatmári Irgalmas Nővérek Rendjét, megszervezte a környék lelkipásztori szolgálatát. 1938-ban visszajött Magyarországra, ahol a misszió anyagi támogatá­sának szervezésén dolgozott, újságkiadással foglalkozott.29 A zsidómentés idején habitust adott a menekülteknek, és abban rejtegette őket. A kecskeméti rendházba fogadta be, illetve felkereste a lágerbe hurcolt zsidókat. A szovjet front előretörésekor Kecskemét város köztisztviselői elmenekültek. Ő irányította a várost, vezette a kórházat, összeszedte a házaknál hagyott betegeket, és ingyenkonyhát nyitott a Dél-Magyarországról vonaton érkező menekülteknek. 1945-ben tiltakozott a kommunista rendőrség embertelenségei miatt, amelyek­kel a börtönbe vetetteket megalázták, ezért 1945 júliusában őt is letartóztatják. Zsidóellenességgel, 1946-ban izgatással vádolják, majd 1949. november 26-án végleg elhurcolják.30 1950. november 18-án államrend elleni szervezkedés ürügyén ítélik el, mindenféle bizonyíték nélkül. Perében ő és társai többször megemlítették, hogy az embertelen kínzások miatt tettek beismerő vallomást, mert mind fizikailag, mind pedig pszichikailag kikészítették őket. A bíróság ezt nem vette figyelembe. Az ítélet a diktatúra vezetőjének, Rákosi Mátyásnak, és a kecskeméti származású Molnár Erik igazságügyi miniszter közvetlen jóváhagyásával történt, vagyis az egyházellenes szándék itt is nyilvánvaló.

A rabtársak visszaemlékezései szerint a börtönben őt is kegyetlenül kínozták, verték, de P. Bernát mindig megőrizte jóságát. A börtönben titokban gyóntatott, mindenkit bátorított. Halála előtt a Városmajor utcai kórházban operálták meg. Az ápolónővér P.Galicz Töhötöm rendtársunkat orvosnak álcázva csempészte be a rab szerzeteshez. Az asszony az ávóssal udvaroltatott magának, ezalatt jutott P. Töhötöm Bernát atya közelébe, és látta el rendtársát a szentségekkel.31 P. Károlyi Bernát 1954. március 2-án halt meg a budapesti rabkórházban. Provinciánkban halála óta a vértanúk között tartják számon, boldoggá avatási eljárásának megkezdését 700 kecskeméti hívő támogatta aláírásával. Zsidómentő tevékenységéért a magyarországi rabbi kar, a holokauszt 60. évfordulóján emlékfát ültetett emlékére a kecskeméti ferences templom kertjében.

Bernát atya környezetéből többek nyugatra menekültek, mert számolniuk kellett az elhurcolással. Ő azonban súlyosbodó betegsége ellenére is helyén maradt, és ezzel tudatosan vállalta a szenvedést, ami az igazságtalan és tudatosan egyházellenes ítélet következménye volt.

 

 

P. Magyar Gergely ferences tartományfőnök 2007-ben indította el azokat az előkészítő folyamatokat, amelyek az ügyek megkezdéséhez szükségesek. Ennek első lépéseként a provincia vezetése elhatározta: a hét személy boldoggá avatását nem külön-külön, hanem egy csoportban, Károlyi Bernát és társai névvel terjeszti elő. Ezután került sor Erdő Péter bíboros felkeresésére, aki elvállalta, hogy egy esetleges eljárás esetén az Esztergom-budapesti Főegyházmegye befogadja a per egyházmegyei szakaszát. E nyilatkozat birtokában a tartományfőnök arra kérte azokat az ordináriusokat, akiknek egyházmegyéje területén rendtársaink meghaltak, mondjanak le az egyébként őket megillető perindítási jogukról. 2009 őszén a tartományfőnök az Esz­tergom-budapesti érsek jóváhagyásával a rend posztulátor generálisát, frGiovangiuseppe Califanot az ügy posztulátorává nevezte ki, ami a perindítás első hivatalos lépése volt.

A tanulmányunkban bemutatott hét személyről a jelenkor magyar ferencesei és a helyi egyházközségek úgy vélekednek, hogy Krisztusért adták oda az életüket. Közülük többen ugyanazt tették a nemzeti szocialista időszakban, mint a kommunista éra kiépülése idején: mentették az üldözötteket, kiálltak az egyházért, a kisemmizettekért. Helytállásuk és el nem menekvésük következménye minden esetben a meghurcolás volt, mely az odium fideiből, az Isten és egyház elleni haragból forrásozott. Meggyőződésünk szerint azzal, hogy ezek a lelkipásztorok elfogadták vagy kérték azt adispozíciót, ahová elöljárójuk küldte őket, és azzal, hogy kitartottak híveik mellett, tudatosan igent mondtak a vértanúság vállalására. Azt reméljük, hogy a helyi hívőközösségek és szerzetestársak meggyőződését az egyetemes egyház a boldoggá avatás kihirdetésével hitelesíti.

Reményeink szerint e processzus elindítása egy olyan múltfeltárás lesz, amely a jövőre, az életszentség új kihívásaira nyit meg bennünket, ferenceseket, és ebben inspirációt ad az egész magyar egyháznak. Ugyanis „ha a vértanúk vére a keresztények magvetése, akkor jogos az elvárás, hogy a harmadik évezredben felvirágozzék az egyház, főként ott, ahol a legtöbbet szenvedett a hitért és az evangéliumi tanúságtételért.”32

 

Jegyzetek

 

1Valamennyiük vértanúságának eseményét emléktábla őrzi azon templomok környezetében, ahonnan elhurcolták őket.

2A kommunizmus idején, a vértanúság hírében meghalt ferencesek mártíriumának első összefoglaló feldolgozása: dr. Szántó Konrád: A meggyilkolt katolikus papok kálváriája. Mécses, Miskolc, 1992, 13–14, 25, 3–47, 73–74.

3Tertullianus: Apologia 50,13.

4Sághy Marianne: Isten Barátai. Szent és szentéletrajz a késő antikvitásban.Kairosz, Budapest, 2005, 80.

5Kovács Kalliszt OFM: Ferences szentek és boldogok az év minden napjára.Sümeg, 2002, 167.

6Kovács Kalliszt OFM: i. m. 150.

7Vö. II. János Pál: Tertio millennio adveniente, 37.

8Uo.: A szentek, a vértanúk ökumenizmusa talán a legmeggyőzőbb.

9Itt gondolhatunk például Kálló esperes, Vezér Ferenc és Kováts (Kapiller) Ferenc pálos, Martincsevics Pál veszprémi (kaposvári) egyházmegyés papok­ra, akik az eddig meg­kezdett boldoggá avatási eljárásokból méltatlanul kimaradtak.

10II. János Pál: Novo millennio ineunte, 13.

11Mariána Provincia 20. századi történetének fontosabb állomásait is bemutatja Rácz Piusz OFM: Ferencesek az ország nyugati részén. Zalaegerszeg, 2004. A II. világháborút követő állapotokról részletesen beszámol P. Király Kelemen, aki 1945-ben a rendtartomány vizitátor generálisa volt. Vö. Király Kelemen OFM: Naplóm.Kárpát Könyvkiadó, Cleveland, 1974, 214–248.

12Vö. Kálmán Peregrin OFM: Igazi ferences munka volt. (kézirat) 2002, 18–28.

13A Kárpát-medence területén élő magyar ferencesek meghurcolását részletesen bemutatja Hetényi Varga Károly: Szerzetesek a horogkereszt és a vörös­csillagárnyékában 1. Pécs, 1999, 363–640.

14A történelmi körülményeket elemzi Szántó Konrád: i. m. 22–29.

15Vértanúságukat összefoglalóan bemutatja: P. Jozo Zovko OFM: Kilenced a ŠirokiBrijeg-i vértanúkhoz (kiadó, évszám nélkül).

16P. Körösztös Krizosztom és Kovács Kristóf vértanú­ságának körülményeiről P. Kamarás Mihály a nyilvánosság előtt már több alkalommal beszámolt és ezt a szakirodalom is idézi. A mi összeállításunk P. Mihálynak az ötvenes években írt naplója alapján készült.

17Nagyatád helyzetét és P. Zénó vértanúságának történetét összefoglalja Király Kelemen: i. m. 226.

18Vö. A gyékényesi római katolikus plébánia jelentése Martincsevics Pál halálának körülményeiről, 169/1947. sz. valamint Hetényi Varga Károly: i. m. 457–458, ahol a személyes visszaemlékezések megegyeznek a korabeli források híradásaival.

19Szaléz atya személyiségének és a gyöngyösi helyzet bemutatását lásd Szántó Konrád: i. m. 37–42.

20A korabeli ítélkezési szokások összefüggései között vizsgálja Szaléz atya perét Kahler Frigyes: A nagy tűzvörös sárkány torkában. Koncepciós eljárások ferences szerzetesek ellen 1945–1956. Kairosz, Budapest, 2009, 165–281.

21Az erről szóló dokumentum megtalálható a Magyar Ferences Könyvtár és Levéltár (MFKL) rendezetlen anyagai között.

22Uo. 234–244.

23Vö. FrPacificus Capobianco OFM: Privilegia et facultates Ordinis FratrumMinorum, ex Conventu S.M. Ange­lorum Nuceriae Sup. (Sa­lerno), 1946, 134–136.

24Vö. Szántó Konrád: i. m. 42–45.

25Az erről szóló dokumentum megtalálható a MFKL rendezetlen anyagai között.

26Vö. Historia Domus, Buda, 1944, XI. 4. MFKL.

27Kálmán PeregrinTe meztelen Krisztus, hol hagytad az ingedet. Ferencesek a feloszlatás idején. Magyar Ferences Források, D. 4. 1. 2000, 177–191, 207–270.

28Kahler Frigyes: i. m. 107–165.

29Vö. Kálmán Pergerin – Vámos Péter: Paokingi Apostoli Prefektúra rövid története. Magyar Ferences Források, D. 4. 2. 2000.

30Életútját és lelkipásztori, embermentő tevékenységét bemutatja: Kálmán: 2002, 37–57.

31P. Frajka Félix OFM szóbeli közlése, aki ebben az időben Töhötöm atyával egy kolostorban lakott.

32XVI. Benedek pápa beszéde 2005. április 25-én, a Falakon kívüli Szent Pál bazilikában, http://www.vaticanradioorg/ung/Articoloasp?c=35013

 

Ez az email cím védett a spam robotoktól, a megtekintéséhez engedélyezni kell a Javasriptet