Szegedi Ferencesek

 
  • Increase font size
  • Default font size
  • Decrease font size
Honlap Újdonságok Egy ferences a megtérés útján

Egy ferences a megtérés útján

Email Nyomtat PDF

(Fordította: Várnai Jakab ofm: Joseph P. Chinnici OFM: The Impact of Clericalization on Franciscan Evangelization, in Elise Saggau OSF (szerk.): Franciscan Evangelization. Striving to Preach the Gospel. Washington Theological Union Symposium Papers, St. Bonaventure, 2007, 79-81.)

Harminc éve egy ferences testvérem elmesélte nekem az élete egyik legdöntőbb eseményét, amely fordulópontot jelentett abban, ahogyan ferences szolgálatát gyakorolta az Egyházban és a világban:


Ötvenes éveimben jártam, amikor valódi válságba kerültem. A Zsinat alatt és közvetlenül utána történt, amikor a ferences szerzetes és a szolgálati papság identitása mintha közpréda lett volna, legalábbis azokhoz a bizonyosságokhoz képest, amelyek körülvették a nevelést belépésem idején. Sok olyan teendőt, ami nekem volt fenntartva a plébánián, a laikusok kezdtek átvenni, férfiak és nők. Elvárták, hogy a döntéseket ezután együtt hozzuk, és nekem nem sok mondanivalóm volt a kor égető kérdéseiről: vietnámi háború, születésszabályozás, ökumenizmus. Úgy éreztem, semmi sem működik, semminek sincs értelme: papi hivatásnak, ferences missziónak, plébániai életnek, a szentségeknek, magának a hitnek sincs. Eközben, és ez eltartott néhány évig, a rutinba menekültem. Mivel túl odaadó voltam ahhoz, hogy elmenjek, túl ötlettelen ahhoz, hogy kiutat keressek, túl gyáva ahhoz, hogy valakihez forduljak, ezért napról napra csak a dolgomat tettem.

Nekem volt a feladatom, hogy az Egyházba belépni akaróknak én tartsak katekézist. Egy nap bekopog egy fiatalasszony, harmincas éveiben járó, és keresztségi oktatást kér. Nem nagyon hittem abban, amit tanítottam, de kötelességtudóan végigolvastam vele az új katekézist, tanulmányoztuk a zsinati dokumentumokat, és végül fölvettem az Egyházba a keresztség és az eukarisztia által. Aztán mentem a dolgom után.

Úgy fél év múltával egy nap ismét bekopog a fiatalasszony. Ez most más történet volt: leukémiát állapítottak meg nála, és fél éve van még hátra. Azt kérte, hogy neki is vigyem el az Oltáriszentséget, amikor hetente végigjárom a plébánia betegeit.Persze” – válaszoltam, és közben azt gondoltam:Sokat úgyse segít. A következő öt hónapban pedig szépen így is tettem, a pénteki áldoztatandók hosszú listájának végére őt is besoroltam, rutinszerűen, kevés hittel abban, amit csinálok.

Az utolsó hónap vége felé felhívott, és azt kérdezte, hogy eljönnék-e hozzá egyszer nemcsak áldoztatni, hanem meglátogatni őt. Tudna egy kicsit maradni és beszélgetni?Persze, mondtam, és közben azt gondoltam:Miről is beszélgetnénk?Amikor pénteken becsöngettem hozzá, három gyermeke nyitott ajtót és elmondták, milyen izgatott az anyuka, hogy jövök. Bevezettek hozzá. Rögtön láttam, hogy a végét járja. Összetört alakja szinte eltűnt az ágyban.Jöjjön közelebb, Atya, üljön csak le.És aztán elmondta nekem azt, ami örökre megváltoztatta az életemet.

Atya, tudom hogy nem sokat tehet értem, és azt se kérem, hogy beszéljen, csak hallgasson meg. Maga értem mindent megtett: oktatott a hitre, beszélt nekem Istenről, a keresztséggel Krisztus Testének részévé tett, és most már öt hónapja hozza nekem az Élet Kenyerét. Annyira hálás vagyok magának, Atya, annyira hálás! A Krisztussal való közösség számomra az üdvösség. És béke van bennem. Csak azt akartam elmondani magának, hogy attól a pillanattól fogva, hogy a leletek leukémiát mutattak, azért ajánlom fel a szenvedéseimet, hogy a papságát szépen folytassa és az gyümölcsöző legyen. Nagyon köszönöm magának.


A pap, aki mindezt elmondta nekem, még huszonöt évet élt. Provinciánkban ő volt az egyik legkiválóbb lelkipásztor, és életének további huszonöt évét ennek a tapasztalatnak az örömében fürödve élte végig.

Ha megértjük ezt a történetet, akkor megértettük a ferencesek ki nem mondott misszióját, és szerintem az egész Rend szerepét a mai Egyházban és világban. Világosan föl kell tenni a kérdést: Ebben a történetben ki volt kinek a papja? Ki adta kiért naponta a testét és a vérét? Amikor adjuk a communiót, nemde kapjuk is? Mi mutatja a „valóságos jelenlétet” ebben a helyzetben – szóban, gesztusban, példában, szolgálatban? Ki tartja a kezében „Krisztus testének szerény színét”? Ki koldulja kitől a dolgok értelmét? Hát nem azt illusztrálja ez, amit a Lumen gentium tanít, hogy a szolgálati papság és az egyetemes papság összefügg, egymásra rendeltetett: ad invicem tamen ordinantur ?